Himnusz a végtelenhez

Közreműködik: Vitányi József – fagott / Kodály Filharmonikusok
Vezényel: Bényi Tibor

Wolfgang Amadeus Mozart D-dúr szerenádja, vagy népszerűbb nevén a Serenata notturna a divertimento műfaj igazi gyöngyszeme. A darab 1776 januárjában, Salzburgban keletkezett, de rendeltetését nem ismerjük, lehetséges, hogy újévi ajándéknak szánta a szerző. A három tételt megszólaltató kettéosztott hangszeres együttes a barokk concertók gyakorlatát idézi, de hangulatában a gondtalan játék és kedves humor nyilvánul meg. A partitúrában két hegedű, brácsa és nagybőgő játszik szóló szerepkörben, ezzel áll szemben a timpanival (üstdob) kiegészített vonóskar. A nyitó Induló éppúgy, mint a záró Rondeau az éjszakai muzsikálás külső formáit is hitelesen jeleníti meg, ahol az elvonuló muzsikusok élethű ábrázolása érdekében egy népszerű, egykor közismert bécsi utcai nóta hangjait is felidézi Mozart. A szólisták csoportja a második, Menuetto tétel középrészében jut önálló szerephez.

Mozart B-dúr fagottversenye (K. 191) a repertoár legjelentősebb műve, amely a hangszer lírai kifejező erejét, virtuóz briliáns képességét egyaránt bemutatja. Az 1774-ben befejezett művet valószínűleg Giuseppe Ferlendis rendelte meg, aki a salzburgi udvari zenekar kiemelkedő muzsikusa volt abban az időben. Első tétele lendületes és pezsgő, tele vidám energiával. A nyitótéma könnyed és ritmikus, ami lehetőséget ad a fagottnak, hogy megmutassa mozgékonyságát és lírai képességeit. A szólista és a zenekar szinte társalgási jellegű párbeszédet folytat egymással. A második tétel – kontrasztban az elsővel – mélyen expresszív és lélekbemarkoló. Zenekari kísérete gyengéd és finom, támogatja a szólista érzelmi kifejezését. Az Allegro finálé lendületes örömteli befejezéshez juttatja a művet. Mozart hangszerelése a szólista és a zenekar közötti játékos párbeszédekkel biztosítja, hogy a fagott végig az előtérben maradjon.

Noha Franz Schubert a tragikusan rövid életű komponisták közé tartozik, 8. (h-moll) szimfóniájának befejezetlensége mégsem ezzel a körülménnyel magyarázható. Bár maradtak fenn a mű folytatáshoz készült vázlatai, mégis valószínűbbnek látszik, hogy Schubert az első két tételt zeneileg és hangulatilag is teljesnek érezte, és nem törekedett a tovább-komponálásra. Az 1822-es keltezésű Befejezetlen szimfóniát szokás a zeneirodalom első romantikus szimfóniájának is tekinteni, mivel a klasszikus szonátaforma szigorú keretei között inkább a lírai, személyes impulzusokra helyezi a hangsúlyt. Hangszerelése sem kizárólag a funkcionalitáshoz kötött, hanem különböző hangszín-kombinációik révén a romantika hangzásvilágát előlegezi meg. A szimfónia bemutatására a szerző halála után harminchét évvel, a bécsi Hofburgban került sor. Első, Allegro moderato tételében a mélyvonósok nyitó ütemei után a főtéma a fafúvósoknál szólal meg, majd a rezignáltan melodikus melléktéma a csellókon bontakozik ki. A szonátaforma szabályai szerint zajló építkezés folyamán váratlan drámai mozzanatok is következnek, majd a visszatérést követően az indító basszustéma fejezi be a tételt. A második, Andante con moto tétel derűsebb, mozgalmasabb, mint az előző. Idilli hangulatot, békés nyugalmat áraszt. Kamarazenei jellegét ünnepélyes hangú zenekari kontrasztok tagolják, hogy aztán emelkedett nyugalomban érjen véget a befejezetlenségében is lekerekített és egységes remekmű.

– baljos –