Nagyzenekari koncert: Brahms

Műsor:

Johannes Brahms: 1. magyar tánc;
1. (d-moll) zongoraverseny, Op. 15;
11. magyar tánc;
1. (c-moll) szimfónia, Op. 68

Kirill Gerstein (zongora)
vezényel: Fischer Iván

Ezúttal az elsőké a főszerep: a huszonegy táncból álló sorozat nyitódarabját a szerző grandiózus első zongoraversenye követi, majd a tíz lendületes tánc után a líraibb tételek sorát megnyitó tizenegyedik magyar tánc a „Beethoven után szimfóniát írni” nyomásától végre megszabaduló Brahms első szimfóniájára hangol rá. A versenymű szólistája, az orosz-amerikai Kirill Gerstein a nemzetközi kritika szerint mélységgel teli igazi jelenség, a hallgatót elvarázsló hangköltő, napjaink egyik legokosabb zenei gondolkodója, akinél mindig lehet számítani rá, hogy valami újat és érdekeset talál a zenében.
Brahms két részletben, összesen négy kötetben jelentette meg huszonegy magyar táncát négykezes zongoraváltozatban. A szerző Reményi Edének köszönhetően ismerkedett meg a magyar cigányzenével, legfőképp a csárdással, amely az általa feldolgozásoknak nevezett táncokat is ihlette. A művek azonnal sikert hoztak, mégis zenekari hangszerelésükben váltak igazán ismertté. E hangszerelések közül mindössze három származik Brahmstól; ezek egyike a hullámzó 1. magyar tánc, amelyben az ellentétek és fricskák kapják a főszerepet. A szünet után megszólaló melankolikusabb 11. tánc dallamai Brahms sajátjai. A mű Fischer Iván hangszerelésében szólal meg.
Hallva Beethoven korszakalkotó kilencedikjét, Brahms eldöntötte: megírja első szimfóniáját – Beethoven után ugyancsak d-mollban. A tervezett mű zenéjéből azonban előbb kétzongorás szonáta, majd annak teljes átdolgozását követően az 1. zongoraverseny egyes részei lettek. A darab elképesztően tömény, többnyire tragikus hangvételű zenével indul. Monumentális zenekari expozíció és gazdag, a tutti hangzással olykor tényleg versenyezni kényszerülő zongoraszólam jellemzi a nyitótételt. A valószínűleg Clara Schumann portréjaként értelmezhető spirituális lassú tétel kottájába a szerző a „Benedictus qui venit in nomine Domini” (Áldott, aki jön az Úr nevében) szavakat írta. A rondó-fináléban a zongora egyedül vezeti be a témát, majd elhangzik a darab egyetlen kadenciája is, mielőtt a zene áhítatos, ünnepélyes véget ér.
„Beethoven tizedikje” – így is emlegetik Brahms 1.szimfóniáját, amely a zongoraversennyé lett első próbálkozások után végül 1876-ban született meg. A mű hangneme végül c-moll lett, ami nem a 9., hanem Beethoven ugyancsak emblematikus 5. szimfóniájára utal. A nyitótétel impozáns lassú bevezetése feltár minden olyan motívumot, amelyből a gyors főrész építkezik. Az alapvetően drámai hangulatú tételt folyékony, lírai, expresszív lassú tétel követi a hegedűversenyt megelőlegező hegedűszólókkal. A scherzóban szelíd mosolyok állnak szemben már-már pökhendi erőkkel, majd a rettegéstől az alpesi kürthíváson át az ünnepélyes korálig ívelő finálé zárja a művet, Beethoven Örömódája előtt tisztelegve.