Wagner képek

 A középkori kézműves céhek életébe betekintést nyújtó vígopera, a Nürnbergi mesterdalnokok nyitányát Wagner 1862-ben, egy vasúti utazása során komponálta. Kezdetén két jellegzetes témát mutat be, amelyek aztán az opera fináléjában is megjelennek. A kontrasztos, lírai hangulatú melléktémára később Stolzingi Walther versenydalában ismerünk rá. A nyitány középső szakasza az inasok motívumát idézi, amelyből Wagner aztán egy mesteri fúgát szerkeszt, ami finom utalás a történet 16. századi miliőjére. Végül visszatér a két nyitótéma, mely lelkesítően felfokozott hangulatban zárja le az előjátékot.

A Tannhäuser-nyitány azt a lélektani kettősséget fogalmazza meg, mely egyúttal az opera drámai alaphelyzete is. A mű középpontjában Tannhäuser, a szent és a profán szerelem között tépelődő dalnok áll. Wagner ezt a kettős vonzást ragadja meg a remekbe szabott nyitányban. Kezdetben még csak a témák ellentétes karakterét érzékeljük, utóbb derül csak ki, hogy az egyik dallam a zarándokok kórusának dallama, a másik pedig Tannhäuser Vénuszt magasztaló éneke. Az előbbi a megváltás ígéretét, a másik az érzéki rajongást fejezi ki. A zenei anyag egyre himnikusabbá válik, majd a Vénusz érzéki csábítását érzékeltető klarinétszólót követően visszatérés következik, mely ünnepélyes emelkedettséggel zárja le a nyitányt.

Richard Wagner „fennkölt ünnepi színjátéka” – a Parsifal – azon kivételes zeneművek egyike, melyek valósággal mágikus vonzást gyakorolnak a hallgatóra. Az időskori mű partitúrája egy egész életen át tartó alkotói-fejlődési folyamat művészi letisztultságáról tanúskodik. Wagner híres vezérmotívum-technikája a legszervesebb módon jelenik meg a keresztény, a buddhista és a schopenhaueri filozófia elemeiből építkező zenedráma során. A Parsifal, a balga szent történetét feldolgozó darab harmadik felvonás-részlete – a Nagypénteki varázs – gyakran szólal meg önálló zenekari darabként is. Parsifal vezérmotívumával, egy fanfárfigurával kezdődik, de az ún. „drezdai ámen” zenei frázis is megjelenik benne. Wagner a „nagypénteki” főtémát szóló oboára bízza a mintegy tíz percnyi, transzcendens szépségű zenei folyamban.

A Trisztán és Izolda című zenedráma zenekari előjátékának kezdő harmóniája a legtöbbet hivatkozott zenei idézetek közé tartozik, akár Wagner zenei névjegyének is tekinthető. A szomorúság és reménytelenség ábrázolására szolgáló, lefelé hajló kromatikus dallamhoz Wagner egy ellentétesen mozgó, hasonló szólamot társít – mely a vágyakozás kifejezésére szolgál – és ekkor szólal meg az ún. Trisztán-akkord. Szokatlan, ám hatásos ez a disszonancia, melyet a zeneszerző egészen Izolda haláláig, a harmadik felvonás végéi nem old fel. Az előjátékhoz zenekari hangversenyeken általában az opera befejezése – a szerelmi halál – kapcsolódik, melynek során hatalmas érzelmi hullámok után, éteri harmóniában nyugszik meg a zene – jelezve a végső beteljesedést –, Trisztán és Izolda halálban való örök egyesülését.

Az Istenek alkonya című zenedráma Wagner Ring-tetralógiájának befejező darabja, mely a hős Siegfried halálát, és a germán istenek lakhelyének, a Walhallának a pusztulását meséli el. Partitúrája bővelkedik a szimfonikus fogantatású, önállóan is előadható részletekben, melyek közül a Siegfried rajnai útját bemutató zenekari közjáték, illetve a Gyászinduló hangzik el leggyakrabban.

– baljos –

Műsor:  Wagner: A nürnbergi mesterdalnokok – Nyitány / Tannhäuser – Nyitány / Parsifal – Nagypénteki varázs / Trisztán és Izolda – Előjáték és Izolda szerelmi halála / Istenek alkonya (részletek)

Közreműködik: Farkasréti Mária – ének / Kodály Filharmonikusok

Vezényel: Kollár Imre